dátum: 2010.5.          fájl: kiallitas/belvedere-01.htm            C.10475
 

BELVEDERE GALÉRIA
LÁTHATATLAN VÁLI-KÉPEK KÖZGYŰJTEMÉNYEKBŐL

 

   
katalógusszöveg / 1.

Ungvári Tamás
    

EGY MAGÁNYOS ÓRIÁS

 

Váli Dezső a szellem arisztokratája, kényúr, aki magát ítélte örök rabszolgaságra. Ez a meditatív művész a kortárs festészet egyik prófétája, Oszlopos Simeon a pusztaságban. Ne szépítsük, Váli Dezső a metafizikai kétségbeesés festője. Életrajzaiban azt írják, hogy Paul Klee és Bálint Endre hatott rá. Ezek a hatások azonban elmúltak. Önálló formanyelve a lét siralomházának apokalipszisét ragadja meg. Minden temetőképéből a szelíd reménytelenséget mutatja fel. A mélyen vallásos katolikus festő a zsidó temetőkben fedezte fel a Törvény (Tóra) üzenetét. Itt nincs végítélet, nem szólnak harsonák. Nem jött el még a Messiás, nincs feltámadás. Váli Dezső festő-filozófus, az anyagtól történő meg-, és felszabadulás költője. Az egyformaságban keresi a különbözőséget, a szürke és a fehér árnyalatait, a változatlan témákban a változatosságot. Az indákkal benőtt sírkövek, a rájuk vésett kabbalisztikus szimbólumok egyfelől, a műterem kopár tárgyai, a sivárság változatai másfelől. Váli Dezső minden képe befejezett, de kutató szenvedélye végtelen. Életművének sugallata a keresés. Nem árulta el, hogy vajon az istenséghez vezető utat keresi, vagy arra a tökéletességre törekszik, mely a szegényes témák végtelen variációjából alkot remekművet. Lenyűgöző a szerzetesi alázat, amellyel alkot. Szenvedéllyel űzi a kimondhatatlant, a megfesthetetlent. A tökéletes képet, melyen minden vonal beleolvad a szürkébe és a fehérbe. Váli Dezső azonban tudva tudja, hogy nincs tökéletes kép. Csak a tekintet, a hallgatás, a semmi. A folytonosan halványuló lét, a színekből kikopott lélek, az imádság. Az öröklét törmeléke, a képtelen kép.    

 

 

megnyitóbeszéd: Szüts  / katalógusszöveg / 2.

 

Kedves Tamás,
küldöm Szüts barátom megnyitóbeszédét a katalógushoz; elmeséli halálom óráját. Az Ernst Múzeumban hangzott el, 2002-ben; s azonmód megkértem, ezentúl minden megnyitómon - beleértve a 2042-es centenáriumit is - ezt olvassa föl. Hogy aztán most, a Belvedere-verniszázson csakugyan ezt…, egyelőre csak ő tudja. Vagy még ő se.
2010. április 2. 
d.

 

Szüts Miklós

 

AMI TELLETT

 

Már jócskán alkonyodott. A völgyet pára borította, elmosván az éles körvonalakat: estére minden tárgy egymásba simult. A hegy felső harmadán a nap még élesre rajzolta a kupacokban összekapaszkodó fákat, kiemelve a lejtő nappal sohasem érzékelhető finom domborulatait.
Egy ember baktatott felfelé a hegyre. Kockás flanel inge a hatvanas évek rockandroll divatját idézte, alul rövidnadrág, amit - kívülről nézvést legalábbis - teljesen fölösleges kékcsíkos hózentráger tartott. Lábán láthatóan tartós használatra vett, kicsit ormótlan félcipő, szürkés-zöld pamutzokni. Vállán suszter-szegecsekkel megerősített meglehetősen viseltes barna oldaltáska, formája, mérete feltűnően pontosan feladatához igazítva. A férfi nyakában, becsúsztatva a flanel ing kivágásába madzagon lógó fémcsipesz, beléfogva egy spirálos jegyzetfüzet. Rövid, őszes haj, ugyancsak ősz, rövidre vágott ritkás kecskeszakáll.
Komótosan, egyenletes tempóban baktatott felfelé a hegyre. Néha megállt, és fémkeretes szemüvege mögül rövid távolságokhoz szokott szemét kicsit összehúzva nézett le maga alá a völgybe. Bólintott, és indult tovább felfelé.
Fenn, nem messze a hegygerinctől egy másik férfi ült egy lapos kövön, vattakabátos hátát egy sziklának támasztva. Bicskájával egy faágat farigcsált. Néha feltekintett. Messziről észrevette a völgyből felfelé ballagó embert.
A rövidnadrágos férfi lassan közeledett. Nem nézett föl a szikla mellett ülő emberre, tudta, hogy várják. A gerinchez közeledve sem változott mozgása, nem tűnt sem fáradtabbnak, sem nyugtalannak.
A sziklához érve, ahol a farigcsáló ember várta, megállt. Komótosan lerakta válltáskáját, kinyitotta, és egy sárga, félliteres citromlés műanyag flakon vizet húzott elő. Lecsavarva a kupakot meghúzta a flakont, majd kérdőn a másik férfinak nyújtotta. Az elvette, ő is ivott és visszaadta a rövidnadrágosnak. Az gondosan visszatekerte a kupakot, és a flakont egy kőre állította.

A plakát / G/10/03

- Ennyi? - kérdezte a vattakabátos.
- Ennyi. - válaszolta a jövevény.
- Család, gyerek?
- Asszony, két gyerek, unokák.
Ja, meg volt egy bernáthegyi.
- Rágyújt? - kérdezte a vattakabátos, és egy gyűrött cigarettáscsomagot nyújtott felé.
- Vakarózni szoktam.
A vattakabátos bólintott. Kihúzott a csomagból egy szál elgörbült cigarettát, szájába illesztette, és a zsebéből gyufát kotort elő.
Rágyújtott.
Aztán még? -kérdezte maga elé fújva a füstöt.
Aztán? - a szakállas ingébe nyúlt,
előhúzta a jegyzetfüzetét és fellapozta: Hát képek.
- Sok? -kérdezte, újabbat szippantva cigarettájából a vattakabátos.
- Elég.
- És jók?
- Ami tellett.
- Szerelem, vad szenvedélyek?
- Képek.
- Szeretet, áldozat?
- Igen: képek.
- Rend van?
- Rend.
Elhallgattak. Békésen, csöndben üldögéltek.

- Na menjünk lassan, mondta a vattakabátos. Kidörgölte a parazsat egy kövön a cigarettájából. A csikket kiegyengette és a bicskával együtt zsebre dugta. Felállt és elindult lefelé a gerinc túloldalán. A másik visszarakta a műanyag flakont a helyére, becsukta és vállára vette bőrtáskáját, és füzetét ingébe visszadugva utána indult.

 

 

megnyitóbeszéd / Váli
A galériavezető Forró Tamás fölkért, mondanék néhány szót én is. Kb. ezt:


Kedves Barátaim, a katalógus bevezetőjében Ungvári Tamás engem egy MAGÁNYOS ÓRIÁSNAK aposztrofált. Egy magányos óriás néz le a dobogóról most, Önökre. (Bár én inkább HÁZAS TÖRPÉNEK ©Thomas Mann-, na jó, MAGÁNYOS ÓRIÁSKÁNAK vélem magam.) Hosszú sor végén áll ez az elnevezés. Kezdetben KISDESKÉNEK szólítottak, megkülönböztetendő apámtól, aki ugyan akkor már egy ukrajnai katonatemetőben feküdt. A gimnáziumban csak CSAPINNAK becéztek, mert énekből egy ötös járt egy kiselőadásért. Lexikonból írtam ki, amit Chopinről aztán elmondtam, de nem tudtam, hogyan kell őt kiejteni, valószínű, Chaplinnel is összekevertem. A főiskolán APÓKA voltam. Tizenöten voltunk egy évfolyamban, neveket én nem tudok megjegyezni, pláne ennyit, mindenkit Apókának szólítottam, beleértve a lányokat is. És ez aztán rám ragadt. (Lányom is elkövette azt a hibát, hogy minden unokámnak más nevet adott.) Azokban az években voltam VÁLI-BÉP is, a BelsőÉPítész szakon. Később, már dísztárgykészítő kisiparosként, a Lukács uszodában egyszerűen MESTER. Mostanában a honlapom kapcsán DESKE-HU vagyok. S ma itt áll önök előtt egy MAGÁNYOS ÓRIÁS.


 

és tovább:

1. két enteriőr, a képek, és kiállítási fotók
2. katalógusszöveg, megnyitóbeszédek, utcai plakát
3. egy rádióinterjú
(kecskeméti körzeti -) Bíró Bori / 9 perc, fölvétel: 2010.5.11.
4. képek adatai, árak
5. blog-kommentárok
6. konfliktusok, két epizód