Imé egy kubikostalicska –

élő nemzetségből kiáll,

holtan az anyaföldre fekszik,

nincs aki fölkeltse király.
 

Testében elgörbült szögek,

a Názáreti szögei,

a valahai fényesek

rozsdában úsznak, rozsdavérben.
 

Kereke többé nem forog,

pallón le-föl nem nyiszorog,

jégkutya, hófarkas jöhet,

ő már örökre mozdulatlan.
 

Hordatták magukat hegyek:

hetvenhét bamba mandarin,

de hulltában búcsút fölötte

ördög öreganyja se mond.
 

Két tenyér ujjlenyomata,

az maradt meg neki,

tíz göcsörtös ujj, tíz gyökér,

emlékeit lüktetteti.
 

Hol van a nyiszorogtató?

Sehol vagy valahol.

Itéletnapig őrizője

agyaggal kibélelt akol.
 

Ismerte gyönge fű korától,

szélén csücsült, szomjas kisfecske,

bigézett mellette a porban,

madzagostorral durrogatva.
 

Isten nagyritka napjain

kalimpált apja nyaka közt,

trombitált édes tökdudáján,

krikszkrakszot karcolt palatáblán.
 

Esőben felborigatott

hasa lett játszó temploma,

dörömbölt mennydörömbölésre,

kedvére lett hát nagyharang.
 

Vásárba vívő szekere,

csengős-, szárnyas-négylovas hintó;

költözéskor batyuk fölött

lebegett, álmos csöpp Nizsinszkij.
 

Vessző-ideje elszaladt,

sudárba bomlott a fiú,

lányfülbe bolondot beszélt,

bolondság meghallgattatott.
 

Térdelvén Mária elé,

fehér ing, karzat éneke,

papkornyikálás, vőfénybasszus,

első és utolsó szivar.
 

Egy alvás, egy nyújtózkodás,

s jöttek a behemót hegyek,

homok, kavics, homok, kavics,

tántorgott pallón föl-le-föl.
 

Süketet, vakot, némát játszott,

álma se röppent messzire:

rikogató sültkakas sétált

egy aranyülőn csúfolódva.
 

De csak az örökös kenyér,

szalonna, hagyma, paprika,

szombaton egy pohár csiger,

istenkáromlás, nem ima.
 

Apja feküdt a hegy alatt,

bölcsőben feküdt a gyerek,

keserű ecetfák tövéből

látszottak vörös fellegek.
 

Frontról jött ákombákoma

lett hóval s vérrel maszatos:

„Kedvesem, ez a Golgota,

isten gyereke, meghalok.”
 

Hol a verejték gyöngyei? –

Csak orosz mezők hidege.

Szaladt: nyúl, havon körbe fogva,

halált csöndített Sztarij-Oszkol.
 

Gyalázatot hozott fejedre

Vas Lacid, Benedek apó:

sírt, barmok tomporára dőlve,

csillagokat sírt rá a hó.
 

Kavicshegyek, homokhegyek

megvárták s hordatták maguk;

gyerekét lámpásig dobálta,

asszonya mellé lefeküdt.
 

A görcsös ujjlenyomatot

nem őrzik semmi rendőrkönyvek,

az íratlan becsületet

nem őrzik semmi rendőrkönyvek.
 

Szívéig beitta a fa,

a hajdan lüktető tenyér

agyaggal kibélelt akolban

nem mozdul ítéletnapig.
 

Neve ha volt: iksz-ipszilon,

lemossa január hava,

spongya lesz április esője,

itatós augusztusi nap.
 

Verejtékének tanúja

most holtan anyaföldre fekszik,

testében elgörbült szögek,

rozsdában úsznak, rozsdavérben.
 

Többé nem fordul a kerék,

élő nemzetségből kiáll

imé egy kubikostalicska –

más kubikos jön, más kerék.