2012.12.04. deske.hu/iras/html-2012/jelenits-est.htm C.11634-636
Jelenits atya felkérésre mesél 80. születésnapi ünnepén
Helyszín a Mikszáth téri régi Piarista Rendház, az ünnepséget a PPKE 
Esztétika Tanszéke szervezte.
   
    (ahogy ki tudtam hallani a gyenge felvételről, dőlt 
betűvel ill. kipontozva a bizonytalanságok. V.D.)
 
Először vagyok nyolcvan éves... Nehéz helyzetben vagyok.Inkább apróságokat gondolok most 
elmesélni. Az egyik 
ilyen, a filmen is lehetett hallani arról, hogy részben az ifjúság ébrentartása 
érdekében csakugyan előfordult az, hogy a fejüket kissé megborzoltam, a hajukat. Egyszer 
megtörtént velem, hogy egy gyereknek megemeltem a haját, és kezemben 
maradt, mert parókát viselt. Elég megdöbbentő helyzet volt, a gyerek korábban 
beteg volt, és kihullott a haja, ezt szégyellte, ezért parókát viselt, ott ült kopasz fejjel szegény gyerek. Gyorsan visszatettem a 
fejére... Aztán ezt más helyen egy alkalommal elmondtam diákoknak, és akkor 
az történet, ha valaki rendetlenkedett és odajött hozzám, mondta, nekem nincs 
parókám.
A másik dolog, nagyon érdekes, hogy látszólag az ember csinálja a 
dolgát, egyszerűen azokat a dolgokat amiket az élet diktál, és ez elég 
változatos volt, akkor is ha egyhelyben maradtunk. Én 55-ben elsőéves novícia 
voltam ebben az épületben, 56-ban piarista kispap, itt éltük át az első éjszakát, 
amikor 
jöttek be a csepeli vasmunkások a fizikumba, hogy onnan (tűz alá vegyék a 
rádió épületét?)... szóval elég izgalmas volt ezt a forradalmat 
úgy átélni, hogy az én volt évfolyamtársaim ott kint voltak, én meg nem nagyon 
mozoghattam, egy elsőéves kispapnak nem illik a 
forradalomba beállni... de amikor november negyedikén megjelentek az orosz tankok, 
akkor elhatároztam, hogy kimegyek [...] mert kapcsolatunk megszakadt, a 
Nagykörúton is nem volt forgalom, én reverendában szépen gyalog elballagtam oda. És útközben a Móricz 
Zsigmond körtéren találkoztam alattam egy évvel járó egyetemista kollegával, ő is 
nyelvész volt, ahogy én..[erről írtam a szakdolgozatot, és 
előkerült... kiadatlan?]. hát ő harcolt, ...akkor már nem nagyon lehetett 
harcolni, akkor már röpcédulákat osztottak, hogy újra kezdjük, valami ilyesféle. Meglátott engem, reverendában 
bandukoltam, volt egy nagy rakás röpcédulája, és hát segíts már szétosztani, 
vigyél már el belőle, ez nektek is érdeketek, valami ilyesmit mondott... Akkor egy nagy halom röpcédulát 
begyűjtöttem a reverenda alá, fogtam a markomban, azzal bandukoltam haza... és 
vissza a rendházba, aztán betettem az íróasztalom fiókjába, hogy szétosztani nem 
fogom, hát mit csináljak vele, betettem oda. Azon az éjszakán volt az első 
házkutatás. Itt a sarokszobában [mutatja], csak a legfelső emeleten laktunk, a 
középső szoba volt a miénk, a belső szobában is laktak, rajtunk keresztül 
közlekedtek, a mi hárman aludtunk ott. És egyszer csak jöttek, és 
az osztagnak a vezetője rátette a kezét arra az asztalra, amiben a röpcédulák 
voltak; ott voltak a fogdmegek körülötte, és azt mondta, hogy most mondjuk meg, 
ha valaki fegyvert vagy röpcédulát rejteget. (nevetés) Én akkor jobbnak láttam 
nem szólni. Támaszkodott arra az asztalra, és azt 
mondta, nézzék át a szobát. Tényleg végigkutatták, a könyveket kiborították, 
megcsodálták a héber jegyzeteimet, mondtam, tanulok héberül, a pofa nem tudott 
róla, a legbiztosabb helyen volt, hogy a könyöke alatt volt egy csomó röpcédula, és aztán elmentek. Másnap 
valahová eltüntettem ezeket a röpcédulákat, nem a könyvtárba tettem... hát 
ilyesfajta kapcsolatunk is volt ötvenhattal...  És például akkor 
lehetőségünk lett volna arra, hogy például külföldre menjünk... hogy vagy 
sikerül a forradalom, vagy pedig mi nem tudjuk tovább folytatni ezt a piarista 
életet, hogy akkor egy kemény visszavágás jön, hogy annak is vége lesz, ami 
eddig esetleg volt. Mégse ez történt. Én úgy gondoltam, inkább itthon maradok, és meglátjuk mi lesz, 
itthon kell ezeket a dolgokat csinálni. Azóta is... ugye érdekes, a mi 
nemzedékünkből, közülünk, a piaristák közül is többen elmentek nyugatra és sok 
minden jót csináltak, Amerikában magyar iskolát létesítettek elsősorban a 
disszidenseknek, tehát ők is hasznos munkát végeztek.
Én azért örülök, hogy itthon maradtam. Az ő életük is érdekes volt, Rómában 
jártak egyetemre, és sok mindent láttak, amit én nem láttam, de mi is láttunk 
egyet-mást. Az élet itt kevésbé volt ... dokumentálhatóan gazdag, de 
azért elég gazdag volt és elég sokszínű. Az ember évenként új diákokkal találkozott, meg 
egyáltalán, hogy végigjárjuk ezt az utat, nagyon változatos volt. Nem nagyon lehetett 
tervezni, hanem valahogy figyelni kellett, lépést tartani azokkal a 
feladatokkal, amik megnyíltak előttünk. Elénk jöttek a feladatok. Nagyon érdekes 
így visszanézve az életünk, visszanézve az életemre.
Tulajdonképpen az is például, hogy én teológiából doktoráltam, és magyar irodalom egyszakos 
tanárként végeztem az egyetemen, ugyanott, ahol most vagyunk, ott végeztem mint 
középiskolás, ott végeztem, mint egyetemista, most ott fogom végezni  
valószínűleg, mint piarista. (nevetés) Mindenestre érdekes ez, hogy hogyan jöttek ezek a dolgok. 
Hogy akkor, amikor öt évig Kecskeméten tanítottam, utána 
fölhívtak Pestre, és a rendfőnökünk rám bízta a teológiai főiskolánkon a 
biblikus tárgyak tanítását. A teológiai főiskolán több tanár volt, mint 
növendék, mivel a növendékek száma korlátozott volt, a tanároké kevésbé, 
tizennégy növendékünk lehetett összesen, évfolyamonként tán kettő volt, valami 
ilyesféle. De mégis, ennek kedvéért kitalálták, hogy én 
irodalmat tanultam az egyetemen, és teológiát a főiskolán, biblikus 
teológiával nem foglalkoztam akkoriban; a két dolog találkozott mégis az életemben, 
az akkoriban nagy kihívás volt természetesen, olyan módon kellett a teológiát tanítanom, hogy egyébként 
két-három tanár tanítja ezt, 
külön ószövetségi tanár, külön újszövetségi, külön egzegézistan. Nekem az 
egészet kellett tanítanom. Lehetetlen majdnem, de valahogy mégis megpróbáltam.
Mindig ilyen lehetetlen dolgokat kellett... [maguknál; a Pázmány Péter 
Katolikus Egyetemen] tanítás is ilyen volt. Volt egy teológiai doktorátusom. 
Az akkori a teológiai doktorátus akkor Magyarországon nem számított 
doktorátusnak, a teológiai főiskolát sem ismerték el, csak megengedték. Rómában 
elfogadták volna, de Magyarországon nem. Viszont amikor a rendszerváltás volt, 
akkor a teológiai akadémia visszakerült egyetemi rangra, a magyarok is 
elfogadták, és akkor a teológiai kar megemelhette az egykori növendékek egykor 
szerzett doktorátusát PHD fokozatra, az enyémet is fölemelték. Akkor jól jött ez 
a készülő esztétika szaknak, hogy a teológiai doktorátust elfogadták PHD 
fokozatnak, mert akkor én tanszékvezető lehettem itt. Valamit mégis értettem az 
esztétikához is, mert irodalomtanár voltam, és tényleg tanítottam irodalmat, meg 
foglalkoztam is vele eléggé, másfajta művészethez kevésbé értettem, de mégis 
volt valami közöm a művészethez, és ugyanakkor volt egy PHD doktorátusom, a 
fiataloknak nem volt, utána külön bizonyítványt szereztek... akkor aztán nyugalmazott tanár is 
lettem, de mindenestre ez egy érdekes lehetőség volt. Akkor csináltuk, Sík Sándor írt egy 
esztétikát, és annak nyomán csináltuk az esztétikát, számomra is érdekes 
volt, a diákok hallgatták. Ez is egy érdekes kihívás volt.
Érdekes kihívás volt az életemben az is, hogy amikor tartományfőnök voltam, 
megváltozott a rendszer - 85-től 95-ig voltam -,  akkor lehetőségünk nyílt 
arra, hogy a régi iskoláink közül némelyiket visszavegyük. És arra is, hogy mi 
iskolát nyissunk. Mert én úgy gondoltam, 
hogy hiba volna, ha mi csak a középosztály gyerekeivel foglalkoznánk a 
gimnáziumban, és akkor nyitottunk egy szakmunkásképzőt. Éppen építőipari szakmák 
számára. És ha én másokat ráveszek arra, hogy tanítsanak, akkor nekem is kéne, 
mert az furcsa, hogy másokat küld az ember ilyen nehéz helyre [Vác]; tehát elmentem, és 
akkor ott heti nyolc órában 
tanítottam ezeket a kölyköket. Az életem egyik legemlékezetesebb vállalkozása 
volt ez, aztán otthagytam, mert úgy láttam, vagy egészen ezt kell csinálni, vagy 
pedig abba kell hagyni. De azért nyolc évig voltam ott. És vannak érdekes emlékeim. 
Egy ilyennel fejezném be; egyszer bandukoltam az állomásra a négy óra után, ami elég 
alaposan elfárasztott, máshol sose fáradtam el olyan nagyon, mint ott ezekben az 
órákban, és akkor mellém csapódott egy gyerek, és a vonathoz menet elkezdünk 
beszélgetni. És azt kérdezte - kicsit faragatlan fiú volt -,  
- Hány éves maga? 
- Mondtam neki; nem tudom, mennyi voltam akkor, tán 74- 
- Gondoltam, hogy túl van a nyugdíj korhatáron. Én tulajdonképpen elgondolkoztam azon, hogy én 
azért azt szeretném, ha már olyan öreg leszek, hogy nyugdíjba kerülök, akkor nem 
kellene utána már dolgoznom. És maga meg itten még mindig tanít. Hogy van ez?! És másrészt 
pedig azon is gondolkodtam, hogy én úgy szeretném, hát ha belejövök a szakmába, 
akkor majd szerzek magamnak egy autót.  És magának meg nincsen autója. Gyalog 
megy itten a vonathoz. És hát most akkor mit taníthat maga nekem?! (nevetés) Pont azt 
szeretném 
megtanulni, hogy nyugodtan nyugdíjba menjek, ha majd az ideje eljött, és legyen egy 
autóm legalább, amivel közlekedek. Ezt maga nem tudja megtanítani nekem, mert 
maga se tudta megtenni magának. 
Nem egészen ilyen intelligensen mondta el, de lényegileg ezt. Hát én erre én 
........, mulattam a helyzeten, és mondtam neki, hogy nézd, nagyon jó, nagyon örülök neki, hogy megjegyezted, és ez igazán kedves dolog; az a helyzet, 
hogy meg kell neked mondanom, hogyha én nyugdíjba akartam 
volna menni 65 éves koromban, akkor nyugdíjba mentem volna; senki se mondta volna 
nekem, hogy nem 
tartanak el engem a rendben, vagy valamit muszáj nekem dolgoznom. Én azért 
tanítok csupán, mert ez nekem öröm. Tehát nem muszáj nekem tanítanom, nem 
egészen abban a helyzetben vagyok, amiben te gondoltad. Másrészt pedig, úgy 
gondolom, ha nagyon 
akarnám, hogy legyen autóm, akkor autóm is lehetne. Van is olyan rendtársam, 
akinek van, szükségük van rá, de nekem, úgy gondolom, nincs szükségem rá, és nem 
is nagyon kívánkozom azután, hogy autóvezetést tanuljak, meg mi minden. Szépen 
kisétálok a vonathoz, és nagyon örülök, hogy négy óra után itten tíz percet sétálni 
kell, és a vonaton is nagyon szeretek utazni, mert érdekelnek az emberek. És 
gondolkodtam, milyen unalmas lehet valakinek egyedül autózni, én pedig beülök a 
vonatba, vagy olvasok, vagy fölpislogok az olvasásból, vagy odafigyelek magam köré, 
és figyelem, miről beszélnek az emberek, és milyen a világ. És másrészt pedig, 
ha azt kérdezed, mit tanulhatsz tőlem, hát lehet, amikor majd mikor megöregszel, 
akkor egyszer csak eszedbe jut, hogy volt egy tanárod, aki azt mondta, hogy nem 
azért érdemes élni, amiért te akarod, amiért te élni akarsz. És ha ez eszedbe jut, akkor már nem 
hiába találkoztunk. [Felvétel vége, még néhány mondat volt.]